A következő könyv kiválasztásánál egyetlen szempont lebegett a szemem előtt: rövid legyen! Így esett a választásom Diderot Az apáca című művére, mely ugyan tényleg rövid, viszont annál jobban borzolja a kedélyeket. Nézzük is meg, miről van itt szó.
Főhősünket, Susanne Simonint a szülei zárdába kényszerítik. Ő sokáig ellenáll, de végül csak beadja a derekát. A zárdában azonban fellázad. Először nem akarja letenni az esküt. De csak addig édesgetik az apácák, míg rábeszélik. De nem igazán érez kedvet ehhez a „hivatáshoz”, ezért kérelmet nyújt be, hogy esküjét érvénytelenítsék. Mikor ez a zárdában kitudódik, az apácák, élükön a rendfőnöknővel pokollá teszik Susanne életét. Bántalmazzák, éheztetik, halálra dolgoztatják, megszégyenítik.
Perének elvesztése után ugyan beletörődik a sorsába, és ezután valamivel elfogadhatóbbá válik az élete. Az ügyvédje azonban megígéri neki, hogy legalább annyit megpróbál elintézni, hogy áthelyezzék Susanne-t egy másik zárdába. Ez végül meg is történik. Itt egy fokkal nyugalmasabb élet vár rá, azonban más jellegű bűnökkel ismerkedik meg. Az új főnöknője finoman szólva is beleszeret a lányba, majd amikor Susanne, gyóntatója tanácsára hallgatva teljesen elutasítja a főnöknő közeledését, a főnöknő beleőrül a szenvedésbe.
Végül Susanne-nak sikerül teljesítenie, amire mindig is vágyott, megszökik a zárdából, Párizsba megy, ahol lapítania kell, nehogy a hatóságok megtalálják, és visszavigyék.
Nagyjából ennyi lenne a történet. Maga a regény egyébként levélregény. Egy hosszú levélről van szó, amelyben Susanne elmeséli egész élete történetét egy magas rangú embernek, akitől megmentését várja.
Nem egy bonyolult történet, ugyanakkor rövidségéhez képest rendkívül vérlázító. Olyan sokszor szorult ökölbe a kezem olvasás közben, hogy a végén inkább már úgy hagytam. Alapból is gusztustalan, mikor egy csoport kipécéz egyetlen embert, és mindenféle aljas dolgot elkövet ellene. Nem is ez volt az igazán bosszantó ebben a könyvben. Hanem a tudat, hogy ilyen dolgokat olyan emberek követnek el, akik elvileg mélyen vallásosak, és az egész életüket Istennek szentelték. Ezeknek nem örömben és szeretetben kéne együtt élniük?? Nem szeretem az ilyen álszent, álvallásos, képmutató embereket. Mindenki el tudja azt dönteni magáról szerintem, hogy akkor ő most hisz-e Istenben vagy sem. És ha eldöntötte, akkor viselkedjen is úgy.
Ugyanide jön a leszbikusság kérdése. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki lány létére a lányokhoz vonzódik. Azt sem értem, ezt miért kell elítélni. De ha nekem a vallásom tiltaná, hogy a lányokhoz vonzódjam, akkor el kéne gondolkodnom, hogy mondjuk másik vallást választok. Vagy lemondok a lányokról. Kinek melyik megy könnyebben.
Szóval ez a „hirdetjük Isten igéit, de közben ott hágjuk át, ahol nem szégyelljük” dolog nagyon, de nagyon felháborító volt, és mindig is az lesz számomra.
Nem szerettem volna minden poént lelőni, így direkt nem tértem ki arra, hogy miért kényszerítették „rabságba” Susanne-t. Ez a másik felháborító dolog a könyvben, legalábbis az a része, ahogy az „anya” intézi a dolgokat. És nem véletlenül tettem idézőjelbe az anya szót…
A maga korában egyébként biztosan nagy leleplező könyvnek számított, már ami a zárdabeli életet illeti. Nem is jelent meg, csak jó pár évvel az író halála után. (Diderot biztos féltette a… jó hírét.)
„Kissé különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog lehet Istentől s az ördögtől való, aszerint, ahogy nézni akarjuk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése