Hosszú
idő kimaradt, mert az életem drámai fordulatot vett. Vagy inkább komédiait,
mert hogy csupa jó történt velem. Németországba költöztem ugyanis. Na de ez nem
egy személyes blog. Csupán azért említettem meg ezt a dolgot, mert emiatt az
elmúlt hónapokban nem foglalkoztam az 1001-es projektemmel. Ennek köszönhetően
pedig november elején azt vettem észre, hogy baromira hiányoznak a
szerencsétlen újkori kalandozók, a kocsmák, a templomok, az elszakított
szerelmesek, stb., stb. Épp ezért valami olyannak akartam folytatni, amiről már
előzetesen is úgy gondolhattam, hogy nagy hatással lesz rám. Így esett a
választásom a Tamás bátya kunyhójára. És nem is csalódtam. Na de ne szaladjunk
ennyire előre.
Történetünk
a rabszolgatartó Amerikában játszódik, főhőseink pedig – micsoda meglepetés –
rabszolgák. A címben szereplő Tamás bátya mellett azt hiszem, hogy a
főszereplők közé sorolhatjuk még George Harrist és családját is. Tamás bátya és
Harris felesége, Eliza egy családnál, egy rendkívül jóindulatú családnál
szolgáltak, de sorsuk megpecsételődik, amikor gazdájuk kénytelennek bizonyul
eladni őket. Illetve egész pontosan Tamást és Eliza kisfiát adja el egy
rabszolgakereskedőnek, ugyanis sok pénzzel tartozik neki. Ketten kétféle utat
választanak. Tamás beletörődik sorsába, mert ő egy végtelenül békés természet,
Eliza azonban a harcosabb utat választja, fiával együtt megszökik. Az ő életük
alakulását követi nyomon a könyv, mely egy keserédes happy enddel zárul.
Hogy
miért kapta a könyv a Tamás bátya kunyhója címet, arról fogalmam sincs. Egyedül
a könyv végén lesz jelentősége, mondjuk akkor viszont elég nagy. Tamás korábbi
lakhelye ugyanis a korábbi rabszolgatársai szabadságának szimbólumává válik. (Szeretem,
mikor megfejtem a saját rejtélyeimet. J)
A
könyv egyértelműen a rabszolgaság ellen szól. Bemutatja azt teljes valójában,
minden gonoszságával együtt. 428 oldalba annyi szétszakított család, megölt,
megkínzott ember, megerőszakolt nő, fájdalom és szenvedés sűrűsödött bele, hogy
kedvem lett volna az első húsz oldalon után cafatokra tépni a könyvet.
Egyszerűen annyira de annyira felbosszantott, elszomorított és megrémített,
hogy ilyen megtörténhetett. És az már csak hab a tortán, hogy ezt törvényekkel
is szentesítették, sőt, a keresztények még a Bibliából is kiolvasták, hogy a
fekete elnyomott nép, és ebben száz százalékosan hittek.
A
szereplők véleményem szerint eléggé fekete-fehérek voltak (ahogy az események
is egy kissé klisészerűek, lásd pl. St. Clare halálát), de ennek a könyvnek,
azt hiszem, nem is az árnyalt lélekábrázolás volt a célja. A kedvenceim George
Harris és Éva voltak. George Harrist az eszméiért szerettem. Egy Elizával
történt beszélgetésében annyira jól kifejtette, hogy mi a szabadság, és miért
is fontos az egy ember számára. Éva pedig… Hát lehet őt nem szeretni? Pedig én
nem vagyok annyira nagyon oda a gyerekekért, de Éva… Ő az a pici, gyenge kis
napsugár, amelyik próbálja áttörni a hetek óta az egész eget beborító, sűrű
hófelhőt. És bár pici, és gyenge, és nem is ér el mindenkit, mégis, akik
„kaptak” belőle, hálát adnak a sorsnak érte. Rajtuk kívül tetszett még Éva
anyjának karaktere, Marie, aki rohadtul idegesítő volt, de azt hiszem, az olyan
emberek, mint ő, ténylegesen ilyenek lehetnek. Topsy is érdekes karakter volt,
és Cassy karaktere is tetszett, mert az utolsó pillanatig meg voltam róla
győződve, hogy gyilkos válik belőle, de szerencsére nem lett igazam. Az élete
romokban, annyira el volt keseredve, amennyire csak egy ember el lehet, mégis
inkább cselhez folyamodott, hogy megszökhessen, és ez véleményem szerint igazán
tiszteletre méltó.
Azon
kívül, hogy behatóan megismerkedhettünk a rabszolgaság intézményrendszerével,
még más dolgokat is tanulhattunk. Megtudtuk például, hogy kik a republikánusok
– köztársaság pártiak; a quakerek – az emberiességet és az egyszerű életmódot
hirdető amerikai vallási szekta tagjai; és a hugenották – a vallásuk miatt
üldöztetést szenvedő református franciák.
A
könyvben a 215. oldalon magyar vonatkozás is van, megemlítésre kerülnek a 48-as
forradalom bukása után Amerikába emigrált magyarok. J
Eheti
kvíz kérdésünk: tudja valaki, mi az a triktrak játék? Valamint van valakinek
arról halvány sejtelme, hogy ki az az illető, akit az írónő időnként megszólít?
A könyv végi tanulmányban sem írnak erről semmit.
„…aztán
a végső búcsúszavak, zokogás, keserű könnyek -, így búcsúznak azok, akik
tudják, hogy a viszontlátás reménye olyan gyönge, mint a pókháló…”
„Ti
politikusok összevissza bonyolítjátok azt, ami olyan egyszerű, és aztán magatok
sem hiszitek, amikor a valóságban találkoztok vele."
„Aki
a szívek szeretetét, a szívek vérét bocsátja áruba, hogy kimásszon a bajból,
azt megbünteti a jóisten!”
„Ha
nem vállalnánk a bajt egy jó ügyért, nem lennénk méltóak az ember névre.”
„…így
foszlottak szét életének álmai; de megmaradt a valóság – mint tenger partján a
szennyes, fekete iszap, dagály után, amikor visszahúzódtak a ragyogó kék
hullámok, a tovasikló csónakokkal, fehér szárnyú vitorlásokkal, evezők és
harsogó vizek muzsikájával együtt, s ott fekszik az a piszkos, kiábrándító
iszap – hihetetlenül valóságosan.”
„Vallás
az, amit pompásan lehet csűrni-csavarni, azért, hogy igazolja az önző
társadalom minden gazemberségét?”
„A
rabszolgaság az ördög műve, ez az igazság; s véleményem szerint őkelme egészen
jól megmutatta vele, hogy mire képes a maga szakmájában.”
„Az
emberek sohasem firtatják túlságosan, hogy ki vagy, mi vagy, ha a legfontosabb
kérdésben nincs hiba: tudniillik, ha jól fizetsz.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése